Pont

Tegnap volt az a pont amikor majdnem bedobtam a törölközőt iskola ügyileg...
Jó, eddig sem volt séta galopp, és vannak tárgyak, amikkel khm finoman szólva csehül állok, de lelkileg azért rendben voltam. A dolog az anatómiához kapcsolódik, de nem is inkább a tanuláshoz, tudásomhoz.-meglepő módon- csontokat fogdostunk, ezzel már így részben szeptember óta meg is barátkoztam, igaz még mindig van bennem némi rossz érzés-féle, ha valódi csontokat kellett tapintanunk. Mert még nem a munka eszközt látom benne, hanem egy embert, aki meghalt. De ezen lassan már túl léptem, mikor is történt, az az eset, hogy medence csontot néztünk, és kb 2-3 emberre volt egy csont az asztalon. De lelkes tanárnőnk gondolta van még a raktáron és elkezdett kiosztani még, egy dobozból. Mikor hozzám ért lerakott elém egyet, és holt természetesen mondta, hogy "tessék itt van, ez egy gyerek". Nagyon rosszul lettem, kavargott az agyam, és a gyomrom egyszerre, nem tudtam megfogni, az kattogott a fejemben, hogy Istenem, kb ekkora az én lányaim csontja is, ez a csont pedig itt egy halott gyerek, valakinek a gyereke, és hogy kerülhetett ide, miért nem "nyugszik valahol", ha már el kellett mennie, ehelyett itt van, és arra van, hogy a diákok végig tapogassák rajta a különböző incisurakat, meg cristakat, spinakat... Szóval majdnem felálltam, és kijöttem, mert erre nem voltam felkészülve. Azaz tudtam én, hogy kell majd ilyet is csinálni és azt hittem, hogy menni is fog, hisz másoknak is megy, az anat tanár is tud előadást tartani egy komplett medencével a kezében, ami ráadás úgy van kikészítve, hogy nem csak csont, hanem az inak és hasonlók is rajta vannak még. De egyenlőre még nem nagyon sikerült túl lendülnöm a halál gondolatán ezekkel a "tárgyakkal" kapcsolatban, és tegnap szíven ütött az a gyermek medencecsont.
Hisz én nem is ezt akarom! Mert a szülészet maga az ÉLET így csupa nagybetűvel, ahol a csoda minden nap jelen van, és az ÉLET szó szerint minden nap előttem fog kibontakozni és keletkezni, ahogy láthatom majd pl az ultrahangfelvételeket a párhetes magzatról majd a kezemben is tarthatom, mikor még apró, puha meleg csomag, aki engem lát meg elsőként, én köszönthetem majd ezen a világon, szóval csupa csupa pozitívum.
Hirtelen meg itt van a másik véglete mindennek.
Persze nem álltam fel és nem jöttem el, igaz mint írtam nem tudtam hozzányúlni, és az egész napomra rányomta a bélyegét ez a dolog.
Bár őszintén szólva nem is tudom melyik lenne a "jobb", ha én is megtanulnám darab-darab ként kezelni ezeket a csontokat, vagy ha még látom bennük az embert, akik valaha voltak...