Kevin ma négy éves...
Akkor ép vasárnapra esett. Ő is jó gyerek volt (akkor még), megvárta, hogy Apa szabadnapos legyen, és együtt indulhassunk, ne kelljen a fejben százszor lezongorázott vészforgatókönyvet elővenni, hogy mindenki rendesen oda érjen.
Igazából 27.-re voltam kiírva, de már tűkön ülve vártuk a nagy találkozást. Pénteken már nem tudtam rendesen kialudni magamat, mert a kertszomszédéknál buli volt (egész hétvégén)Szombaton este végre találkoztam a nyákdugóval, valamivel éjfél előtt. Akkor meg már azért sem tudtam aludni, mert izgatottan vártam, hogy végre történjen valami. Körülbelül hajnali 5 órakor már éreztem is valamit. Telefonáltunk is Anyukáméknak, hogy jöjjenek a csajokhoz, mi pedig hívtunk egy mentőt. Igazság szerint most már tudom, hogy kicsit korán mentünk, viszont a második szülésem után nem mertünk kockáztatni, hiszen Kitti az első fájáskától számított 2 órán belül kibújt, és azt hittük, hogy most is hasonló szerencsében lesz részünk. Természetesen nem lett... Úgy fél 7 felé értünk be a kórházba, épp váltás volt, de azért megvizsgáltak, és kiderült, hogy még közel sincs vége... Azért rá nemsokára kaptunk egy szülőszobát és lassan de biztosan haladtunk is. Igaz közben megesett olyan, hogy kimentünk a fürdőbe, és mire vissza értünk volna, addigra szépen kizártak minket a folyosóra, mert minden szülőszoba foglalt volt, és jött valaki, akinek nagyobb szüksége volt rá. Igaz sajnos nem sokáig voltak ott, ugyan is a baba a végén meggondolta magát, így rohantak a műtőbe. Minden esetre nem volt kellemes élmény hallgatni a hangokat. Szóval vissza kerültünk a szobánkba. Egyre sűrűbben jöttek a fájások, a végén már felfektettek a szülőágyra, CTG-re. 2x is elment a Kevin szívhangja, de a doktornő (ügyeletes) közölte, hogy semmi gond nincsen, csak én mocorogtam, és feküdjek nyugodtan. (ezúton is kívánok neki hasonló kellemes élményeket, mint a legerősebb fájásokkal nyugodtan/mozdulatlan feküdni), de azért valahol éreztem, hogy itt valami nincs teljesen rendben, egészen másképp zajlik minden mint a lányokkal. Bevallom kezdtem kétségbe esni, de a doktornőt ez nem kifejezetten hatotta meg, hiába mondtuk, hogy nagy gyerekre számítunk, hiába felejtették el a 37. héten a súlybecslést, hisz eddig is nagy gyerekeink voltak, meg az elején a SOTE-n mindig csináltak súlybecslést és akkor is nagyobb volt az "átlagnál". de a dr. nő tartotta magát ahhoz, hogy még nincs eléggé lent a gyerek feje, addig nem tehet semmit. Egy ilyen pillanatom után kiment a férjem, hogy rákérdezzen még egyszer, hogy nem kellene-e esetleg valamit csinálni. Ez az eszmecsere egy kicsit hangosra sikeredett. Szerencsére. Ugyan is meghallotta ezt egy idősebb/tapasztaltabb orvos is, és ő bejött megvizsgálni engem. Azonnal burkot repesztett. Erre pont bejött a fiatal dokinő, akinek a betege voltam, és elkezdett kiabálni azzal az orvossal, aki eleve minimum az apja lehetne, hogy hogy képzeli azt, hogy hozzám nyúlt. A burokrepesztés maga volt a megváltás, szinte azonnal jöttek a tolófájások, érdekes módon a gyerek feje is azonnal megtalálta a kivezető utat. (tehát itt jegyzem meg, hogy bő egy órával azelőtt mikor én már tolófájás szerű dolgokat éreztem (és finoman le is hülyéztek ezért, holott harmadszor szültem), szóval akkor lehet ha megrepesztik a burkot egy órával kevesebbet szenvedünk, de ezen már kár rágódni)
12:50 perckor ki is bújt Kevin Krisztián, 4330g-al, 61cm-el, és 38/35-ös fej/mell körfogattal. A kis Drága bosszút állt a szülésznőn, mert nem számított ilyen nehéz babára, és rosszul tartotta be magát, így picit meghúzta a hátát amikor a kezébe csúszott a kicsi csomagom. Azonnal a hasamra fektették, megvárták, mikor már nem pulzál a zsinór, és csak akkor vágták el. Elvitték rendbetenni, és már vissza is hozták a kis haspókot, aki azonnal tudta, hogy mi a dolga, és megtömte a kis pocakját. Már ott kicsit szürkének találtam, de a szülésznő közölte, hogy csak rossz a fény a szülőszobában nincs semmi gond. Egy kicsi ideig még együtt voltunk 3-asban, majd Kevint elvitték egy órára megfigyelni, én pedig kaptam egy ágyat az osztályon. a szülés után 1,5 órával már letusoltam, és tisztán vártam a folyosón fel-alá sétálva (ami meg sem kottyant) a fiamat. Mikor kihozták ugyan csak szürke volt, sőt a szeme is be volt vérezve, gyakorlatilag a fehérje helyén végig véreres volt (még 2 hetes korában is látszott) Persze mindezek mellett gyönyörű volt, a mi kicsi fiunk. A kórházi egyen rugdalózók ugyan kicsikét feszültek rajta, hiába vadásztuk minden fürdetéskor a legnagyobbat.
Utólag az is kiderült, hogy a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Igaz ezt sem nekünk mondták, hanem a zárójelentésében volt leírva, a gyerekorvosunk mondta meg. Ez kicsit rosszul esett. Mondjuk a férjem akkori lelki állapotára gondolva lehet, hogy féltek elmondani, mert esetleg kicsit letépi a fejüket, hogy ezek szerint mégis csak megmondtuk, hogy valami nem jó, és ők sz@rtak erre.
Szerencsére nem lett maradandó károsodása a gyereknek, és ez a lényeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése